Ne dobja el a jegyét! A mozijegy ára itt levásárolható!



Noam Chomsky: Titkok, hazugságok, demokrácia
ISBN: 963 86753 06
Ár: 1440 Ft

Egy illúzió-romboló, tényekkel alátámasztott mestermű attól az embertől, akit a New York Times „a legnagyobb élő értelmiségi”-nek nevezett. Chomsky kifejti híres téziseit a látszatdemokráciákról, amelyeket valójában a multinacionális tőke irányít, egyszerű és szórakoztató módon elemzi a média manipulációs technikáit, de szót ejt olyan témákról is, mint a nemzetközi fegyverkereskedelem, a CIA nemzetközi szerepe, az Egyesült Államok harmadik világbeli politikája és a vallási fundamentalizmus.


"Tökéletlen demokrácia

Anthony Lake, Clinton nemzetbiztonsági tanácsadója, lelkesen szorgalmazza a demokrácia kibővítését a tengerentúlon. Az Egyesült Államokra is ki kellene ezt terjesztenie?

Azt nem tudom megmondani, hogy mi Anthony Lake elgondolása, de napjainkban a demokráciának egy meglehetősen sajátságos értelmezése került elő-térbe, amelyet elég pontosan leírtak a jobboldal őszintébb képviselői. Thomas Carothers, aki részt vett a „demokrácia megerősítését célzó program”-ban (democracy assistance project) Reagan elnöksége idején, egy könyvet és több cikket is írt a témáról.

Szerinte az Egyesült Államok a demokráciának egy olyan hierarchikus formáját igyekszik meg-valósítani, melyben továbbra is a hagyományos hatalmi struktúrák, alapvetően a vállalatok és szövetségeseik, végzik a tényleges kormányzást. Így a demokrácia bármely olyan formája elfogadható számára, amely ezeket a struktúrákat érintet-lenül hagyja, míg az olyanok, melyek meggyengítik a vállalatok hatalmát, továbbra is tűrhetetlenek.

Ezek szerint a demokráciának két meghatározása létezik: egy elméleti és egy gyakorlatban megvalósuló.

A gyakorlatban megvalósuló meghatározás többé-kevésbé egyezik azzal, amit Carothers leír. Az elméleti definíciónak sok különböző dimenziója létezik, de nagy általánosságban elmondható, hogy egy társadalom olyan mértékben demokratikus, amenynyire az embereknek lehetőségük van részt venni a közügyek alakításában. Ez sokféleképpen valósulhat meg, de amíg ez a lehetőség adott, a társadalom demokratikus. Egy társadalom ékeskedhet a demokrácia formai jegyeivel úgy, hogy valójában egyáltalán nem is demokratikus. Például a Szovjetunióban is voltak választások.

Az Egyesült Államok nyilvánvalóan rendelkezik a demokrácia formai jegyeivel: vannak előválasztások, választások, népszavazások, megvan a képviselők visszahívásának lehetősége, és így tovább. De milyen ez a demokrácia a társadalmi részvétel szempontjából?

A közvélemény már hosszú ideje alig vehet részt a közügyek irányítási elveinek kialakításában és az elvek gyakorlati bevezetésében. A társadalmat üzleti érdekeltségek irányítják. A politikai pártok pedig már régóta ezeket az érdekeket képviselik.

Ennek a nézőpontnak az egyik változata az, amit Thomas Ferguson politológus „a politikai befektetés elméleté”-nek nevez.Véleménye szerint az államot olyan befektetői csoportok irányítják, amelyeket valamilyen közös érdek fűz össze. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen a politikai életben, megfelelő forrásokra és személyes befolyásra van szüksége, mert csak így válhat ilyen csoportok tagjává.

Ferguson azt állítja, hogy a tizenkilencedik század eleje óta ilyen befektetői csoportok vetélkednek a hatalomért. Azok az időszakok, amelyekben látszólag nem történt semmi komolyabb, egyszerűen olyan periódusok voltak, amikor a jelentősebb befektetői csoportok többé-kevésbé egyetértettek a politika általános irányelveiben. Konfliktusok akkor alakulnak ki, amikor a befektetői csoportok álláspontja különbözik.

A New Deal idején például a magántőke különböző csoportosulásai számos kérdésben konfliktusba kerültek egymással. Ferguson körülhatárol egy fejlett technológiai háttérrel rendelkező, tőkeintenzív, exportorientált csoportosulást, amely határozottan támogatta a New Dealt és a reformokat. Ez a szektor fegyelmezett munkaerőt és külkereskedelmi nyitást akart.

Egy másik, inkább munkaintenzív, a belső, helyi piacokra orientálódó csoportosulás, amely lényegében a National Association of Manufacturers (Termelők Nemzeti Szövetsége)köré tömörült, a New Deal ellen foglalt állást. Ők nem akarták egyik fent említett reformot sem, ellenezték a New Dealt, és elutasították annak minden reformját. (Persze nem csak ezek a csoportok játszottak ebben az időben szerepet, ott volt még a munkásmozgalom, a korszak erőteljes társadalmi erjedése és a hasonlók.)

Ön szerint a nagyvállalatok befolyása összeegyeztethetetlen a demokráciával, és a szónak a politikai elemzésekben használt értelmében a nagyvállalatok fasiszták. Ez nagyon erős vád. Pontosan hogy érti?

A fasizmus hagyományos felfogását értealatta. Amikor M. (a brit közgazdász, John Maynard) Keynes életrajzírója, Robert Skidelsky úgy írja le a háború utáni rendszereket, mint amelyek fasiszta mintákat követnek, egyszerűen olyan rendszerekre gondol, amelyekben az állam a vállalati struktúrában egyesíti a munkát és a tőkét.

Eredetileg is ez volt a fasiszta rendszer lényege. Megnyilvánulási formái változhatnak, de a célja egy ideális abszolutista állam létrehozása, amely hierarchikus, és amelyben a benne élők alapvetően utasításokat követnek.

A fasizmus a politika területéről vett kifejezés, ezért szigorú értelemben véve nem alkalmazható a nagyvállalatokra, de ha az ember alaposabban megvizsgálja azokat, bennük a hatalom felülről halad lefelé: az igazgatói testület felől a menedzserek, alacsonyabb rangú menedzserek, végül pedig az eladók, gépírónők és a többiek felé. Semmiféle hatalom vagy tervezés nem áramlik alulról fölfelé. A végső döntés pedig a befektetők, a cégtulajdonosok és a bankok stb. kezében van.

Az ember persze megakaszthatja a fogaskereket, élhet javaslatokkal, de ez lényegében igaz a rabszolgatartó társadalmakra is. Aki nem tulajdonos vagy befektető, annak itt nincs szava. Választhatja azt, hogy bérbe adja a munkaerejét a vállalatnak, vagy hogy megvásárolja az általa előállított javakat és szolgáltatásokat, avagy helyet talál magának az utasítás-teljesítés hierarchiájában, de ez minden. Ennyi az összes ellenőrzési lehetősége a vállalat felett.

Ebben persze van azért némi túlzás, mert a vállalatoknak is meg kell felelniük néhány törvényi előírásnak, és korlátozott mértékben a nyilvánosság is ellenőrizheti őket. Vannak adók is és a többi. De annyi biztos, hogy a vállalatok mégis totalitáriusabbak, mint a legtöbb intézmény a politikai színtéren, amelyet totalitáriusnak minősítünk.

Van egyáltalán bárminek jótékony hatása, amit a nagyvállalati konglomerátumok tesznek?

Nagyon sok minden, amit egy vállalat tesz, véletlenségből kedvez az átlagembereknek. Ugyanez igaz a kormányra vagy bármi másra. De mi az, amit el akarnak érni? Nem a munkások élet- és munkakörülményeinek javítása, hanem a haszon és a piaci részesedés.

Ez nem valami nagy titok, hanem olyasmi, amit az embereknek már az általános iskolában meg kéne tanulniuk. Az üzleti szféra szereplői a profit, a hatalom, a piaci részesedés és az állam feletti ellenőrzés maximalizálására törnek. Amit eközben tesznek, az néha segít másoknak, de ez merő véletlen.


A CIA

Mit gondol a CIA szerepéről egy demokratikus társadalomban? Nem zárja ki egymást a két dolog?

Elképzelhető olyan demokratikus társadalom, melyben egy szervezet hírszerzői tevékenységet végez – azaz információkat gyűjt. Ez azonban csak a töredéke annak, amit a CIA csinál. A szervezet fő célja, hogy titkos és igen gyakran törvényellenes tevékenységet végezzen a végrehajtó hatalom számára, mely a maga részéről azért akarja titokban tartani ezt a tevékenységet, mert tudja, hogy a nyilvánosság nem fogadná el. A szervezet tehát még amerikai viszonylatban is nagyon antidemokratikus.

A CIA által folytatott tevékenység egész egyszerűen a demokrácia aláásására tett erőfeszítések együttese, ahogy azt Chilében is láthattuk a hatvanas években, egészen a hetvenes évek elejéig. És ez távolról sem az egyedüli példa. Mellesleg jegyzem meg, hogy jóllehet a legtöbben Nixonnak és Kissingernek a CIA-hoz fűződő kapcsolatára fókuszálnak, Kennedy és Johnson is nagyon hasonló politikát folytattak ezen a téren.

A CIA az államigazgatás eszköze, vagy saját cselekvési tervvel rendelkezik?

Nehéz biztosra menni ebben a kérdésben, de az én véleményem szerint a CIA igenis a végrehajtó hatalom irányítása alatt áll. Nagyon sok ügy aktáit részletekbe menően tanulmányoztam, és igen ritkán fordult elő, hogy a CIA bizonyíthatóan a saját szakállára tette volna, amit tett.

Persze gyakran tűnhet úgy, mintha a CIA a maga ura lenne, de ez csak azért van, mert a hatalom szeretné megőrizni a lehetőséget, hogy kibújhasson a felelősségre vonás alól. A végrehajtó hatalomnak nem érdeke, hogy különböző dokumentumok heverjenek szerteszét olyasmikkel, hogy mondjuk: „Ezennel utasítalak, hogy gyilkold meg Lumumbát!”, vagy: „Döntsd meg a brazil kormányt!”, vagy: „Végeztesd ki Castrót!”

A végrehajtó hatalom tehát szeretne árnyékban maradni, ez pedig azt jelenti, hogy adnak ugyan utasításokat a CIA-nak erre-arra vonatkozóan, de ennek sosincs írásos nyoma. Mikor a sztori előbb-utóbb napvilágra kerül, úgy tűnik, mintha a CIA a saját szakállára dolgozott volna. De ha alaposabban utánanézünk, kiderül, hogy ez szinte sohasem történik meg.


Mégis a nácik nyerték meg a háborút?

Blowback című könyvében Chris Simpson részletesen bemutatja a Gemkapocs hadműveletet29, melynek során nagyszámú ismert náci háborús bűnöst, rakétatudóst, tábori őrt stb. juttattak ki Amerikába.

Volt egy másik hadművelet is, amelyben részt vett a Vatikán, az Egyesült Államok Belügyminisztériuma és a brit titkosszolgálat. Ennek során elfogták a legelvetemültebb náci bűnözőket, majd felhasználták őket különböző akciókban, először Európában. Klaus Barbie-t, a lyoni hóhért például az amerikai titkosszolgálat rabolta el, és fogta újra munkára.

Később, amikor a dolog kiderült, Barbie amerikai felügyelői értetlenül álltak a közfelháborodás előtt. Hiszen bevonultunk – leváltottuk a németeket. Szükségünk van egy fickóra, aki letöri a baloldali ellenállási mozgalmat – és itt van erre egy specialista. Ezt csinálta a náciknak is, ki lehetne hát erre a munkára alkalmasabb?

Mikor aztán az amerikaiak már nem tudták tovább védeni Barbie-t, átvitték a vatikáni felügyelet alatt álló „patkányútra”, amin keresztül horvát náci papoknak és társaiknak sikerült őt Latin-Amerikába csempészni. Ott aztán folytatta karrierjét, élvonalbeli drogbáró és drogkereskedő lett belőle, és szerepet vállalt az egyik bolíviai államcsínyben – mindezt amerikai támogatással.

De Barbie lényegében kis halnak számított. Ez egy kiterjedt hadművelet volt, tele csúcsnácikkal. Walter Rauffot, aki megalkotta a gázkamrákat, sikerült Chilébe juttatnunk. Mások a náci Spanyolországban találtak menedéket.

Reinhard Gehlen tábornok volt a német katonai hírszerzés feje a keleti fronton, ahol a legsúlyosabb háborús bűnök történtek. Elég Auschwitzot és a többi haláltábort említeni. Gehlent és kémekből, terroristákból álló hálózatát az amerikaiak gyorsan átvették, és lényegében ugyanazokra a feladatokra használták fel.

Ha megnézzük az amerikai, felkelések és gerilla akciók letörésével foglalkozó katonai irodalmat (mára ennek igen jelentős részét feloldották a titkosítás alól), az Európában szerzett német tapasztalatok elemzésével kezdődik, melyet náci tisztek együttműködésével írtak. Mindenben a nácik tapasztalataira támaszkodnak: mely technikák működtek az ellenállás kézbentartására, melyek nem. Az amerikai gerilla hadviselés elleni irodalom ezt szinte változtatás nélkül átvette. Michael McClintock remek könyve, az Instruments of Statecraft (Az állami hatalomgyakorlás eszközei), bővebben kifejti a kérdést. A könyvről egyébként sehol sem láttam megjelenni ismertetőt.

Az Egyesült Államok Kelet-Európában hátrahagyott olyan katonai csoportokat, amelyeket még a nácik alakítottak, és legalább az ötvenes évek elejéig tovább támogatta őket. Ekkorra az oroszok beszivárogtak az amerikai hírszerzésbe, így ez tovább már nem működhetett."

 

könyvekfilmrendeléspartnerekkapcsolat