Ne dobja el a jegyét! A mozijegy ára itt levásárolható!



Noam Chomsky: Hatalom és terror
ISBN: 963 86753 14
Ár: 1990 Ft

Chomsky a háború utáni évtizedek amerikai külföldi – vietnami, közép-amerikai, közel-keleti és máshol elkövetett – katonai beavatkozásainak kontextusában vizsgálja a terrorista támadásokat. Elemzi a kialakult helyzetet, és a józan észre támaszkodva cáfolja a hivatalos média terrorizmussal kapcsolatos sztereotípiáit. Áttekinti a háborús bűncselekmények történetét, és ma már híressé vált elemzésében leplezi le a nyugati értelmiség kettős mércéjét és képmutatását.


"Bush elnök nemrég a „gonosz tengelyéhez” tartozó országok egyikének nevezte Iránt, és katonai akcióval is fenyegetőzött. Mi a realitása egy Irán elleni támadásnak?

A „gonosz tengelye”, amellyel Bush beszédírói előálltak, tényleg „gonosz”. Nyilvánvaló, hogy ha sértegetni akarják az embereket, akkor a gonoszt kezdik emlegetni, a „tengelynek” pedig vélhetően a nácikkal kapcsolatos emlékeket kell előhívnia. Valójában ez egyáltalán nem tengely. Irán és Irak húsz évig háborúban állt egymással. Észak-Koreának kevesebb köze van hozzájuk, mint Franciaországnak. Szó sincs egy állandó, összefüggő „gonosz” konglomerátumról, amit tengelynek lehetne hívni. Észak-Koreát meg valószínűleg csak azért lökték közéjük, mert könnyű célpont. Ha valakinek kedve támad megbombázni, senki sem fog tiltakozni. Mintha inkább arról akarnák elterelni Észak-Koreával a figyelmet, hogy itt a muzulmánok ellen megy ez az egész. Úgyhogy őket tegyük most félre.
S hogy mi a helyzet Iránnal? Nos, nézzünk csak bele a történelmébe. Irán az utóbbi ötven évben hol „rossz” volt, hol pedig „jó”. Ha megnézzük a pályaívet, megkapjuk a választ az ön kérdésére. 1953-ban Irán rossz volt, a Gonosz mintapéldánya. S hogy miért? Azért, mert konzervatív nacionalista választott kormánya volt, amely megpróbálta saját ellenőrzése alá vonni saját természeti kincseit, amelyeket addig az angolok aknáztak ki. Így aztán a Gonosz mintaképe lett. Ezt a kormányt meg kellett dönteni egy katonai államcsínnyel, amelyet az Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogatott. A sahot visszahelyezték a hatalomba.

Akkor aztán Irán a következő huszonhat évben megint jófiú volt a szemünkben. Közben az iráni sah a világ egyik leggyalázatosabb emberjogi bizonyítványát állította ki magáról. Ha elolvassuk az Amnesty International jelentéseit, a sah mindenben listavezető. De az amerikai érdekeket szolgálta. Elfoglalt szaúd-arábiai szigeteket, ezzel is segítve a térség kontrollálását, s mindenben támogatta az Egyesült Államokat. Ezért aztán Irán és a sah jó barátok voltak. Ha végigolvassuk a sajtót, egyetlen tudósítást sem találunk az iráni bűncselekményekről. Carter elnök különösen nagy csodálója volt az iráni sahnak: alig pár hónappal a sah megbuktatása előtt Carter odanyilatkozott, hogy mély benyomást tett rá a sah „progresszív adminisztrációja”.

A sah bukása után, 1979-ben Irán megint gonosz lett. Kilépett az imperialista rendszerből. S azóta is gonosz. Nem engedelmeskedett az utasításoknak. Tulajdonképpen ez egy érdekes szituáció: egy valóban nagy hatalmú lobbi, az amerikai olajlobbi – az energiaipari cégek csoportja – szeretné reintegrálni Iránt a világrendszerbe, ettől viszont az amerikai kormány vonakodik: neki Iránra mint ellenségre van szüksége.

Ez a „gonosz tengelye”-ügy egyebek közt csak arra volt jó, hogy lehetetlen helyzetbe hozza Irán reformista csoportjait, melyek a lakosság többségének támogatását élvezték, s hogy mozgósítsa a legreakciósabb klerikális elemeket. De mindezt rendben valónak tekintik, nekünk meg föl kell tennünk a kérdést, hogy miért.

Én azt gyanítom – vagyis inkább csak feltételezem, mert dokumentumok nem állnak rendelkezésünkre –, hogy az ok és a magyarázat a szokásos: példát kell állítani. Bármelyik maffia-keresztapa elmagyarázhatná önöknek, kérdezzenek csak meg egyet. Ha valaki kilép a sorból, azt példás elrettentéssel kell megbüntetni, úgy, hogy a többiek is megértsék, ha kiszállnak, ha ellenállnak, ők is így fognak járni. „A NATO tekintélyének megteremtése” volt Szerbia és Koszovó bombázásának valódi célja. Senki sem lóghat ki a sorból. Vagy engedelmeskedik a parancsnak, vagy megnézheti magát.
Úgy látom, hogy ez a fő mozgatója a jelenlegi amerikai külpolitikának. Nem hiszem, hogy az Egyesült Államok Irán megtámadására készülne. Túl veszélyes és drága mulatság volna, de ha a reakciós klerikális elemek maradnak hatalmon, akkor Irán továbbra sem tud integrálódni a nemzetközi rendszerbe.

Vélhetően lesz egy támadás Irak ellen, ami egy nagyon nehezen megtervezhető hadművelet lesz. Irak lerohanásának okai, erre mérget vehetünk, köszönőviszonyban se lesznek a hivatalos indoklásokkal. Ez nem is kérdés. A hazugság lenyelése, elhallgatása újabb hozzájárulás az értelmiségiek részéről. Mert ők persze mind tisztában vannak vele.

Ha George Bush, Tony Blair, Bill Clinton vagy a többiek megnyilatkozásait olvassuk, akkor többnyire azzal indokolják háborús előkészületeiket, hogy Szaddám még a saját népe ellen is vegyi fegyvereket vetett be.

No igen, ez igaz. Szaddám Huszein tényleg vegyi fegyvereket vetett be saját népe ellen, csakhogy kimaradt ebből egy félmondat: „Bush papa segítségével és támogatásával”, aki ezt nagyon is rendjén lévőnek találta. És aki Nagy-Britanniával együtt továbbra is segítette és támogatta ezt a szörnyeteget, még jóval azután is, hogy elkövette a legkegyetlenebb rémtetteket, a kurdok elleni gáztámadásokat és hasonlókat, a két ország boldogan folytatta Szaddám segélyezését és támogatását. Amivel lehetővé tették az iraki diktatúra számára, hogy tudtukkal és beleegyezésükkel például a tömegpusztító fegyvereit is kifejlessze. Mármint azokat a tömegpusztító fegyvereket, amelyeket nem ők maguk adtak el neki.

Szaddám akkoriban sokkal veszélyesebb, Irak sokkal erősebb volt. De nem zavart senkit. Sőt, 1990 elején – pár hónappal Kuvait lerohanása előtt – „Első” Bush elnök Bob Dole szenátor, későbbi demokrata elnökjelölt vezetésével magas rangú delegációt küldött Irakba, hogy tolmácsolják üdvözletét barátjának, Szaddám Huszeinnek. A delegáció tagjai elmondták Szaddámnak, hogy Bush milyen nagyra értékeli az ő kiváló szolgálatait, s hogy ne is figyeljen oda azokra a kritikai hangokra, amelyeket időnként az amerikai sajtóból van alkalma hallani.

Itt van nekünk ez a szabadsajtó-izé – mentegetőztek – és néha-néha valaki, talán az ötezerből egy tudósító kilép a sorból, elejt pár mondatot a mi drága jó barátunk gaztetteiről. Megnyugtatták Szaddámot, hogy felejtse el az ilyesmit: az Amerika Hangja egyik, nagyon kritikus beállítottságú kommentátorát például el fogják távolítani a beosztásából, hogy Irak vezetőjét mentesítsék az olyan, kellemetlen élményektől, mint hogy az általa elkövetett vérengzésekről szóló beszámolókat végighallgassa.

És ez csak alig pár hónappal az előtt volt, hogy Szaddám „Bagdadi Antikrisztussᔠvált, meg hogy azzal riogattak minket, Irak az egész világ meghódítására készült.

Tudjuk, hogy Szaddám Huszein bűntettei nem okai az ellene tervezett háborúnak. Ahogy az általa kifejlesztett tömegpusztító fegyverek sem. De ha nem ezek az okok, akkor mik lehetnek? Nyilvánvaló: Szaúd-Arábia után Irak rendelkezik a világ második legnagyobb olajkészletével. Mindig is lehetett tudni, hogy az Egyesült Államok így vagy úgy, de mégiscsak megpróbálja visszaszerezni az ellenőrzést e hatalmas készletek fölött, amelyek sokkal nagyobbak, mint a közeli Kaszpi-tenger alatti készletek. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan nem akarja, hogy az ellenlábasai is hozzájuk férhessenek. Most éppen Franciaország és Oroszország került előnyös helyzetbe az olajutánpótlás biztosításának szempontjából, és az Egyesült Államok igyekszik visszaszerezni az előnyét.

De hogyan? Már csak ez a kérdés. Nagyon cseles hadművelet ez. Rengeteg gyakorlati problémát vet fel, melyekről a vita még folyik. Az igazi problémát az jelenti, hogy egy új rezsimet kell hatalomra juttatni, amelynek tökéletesen antidemokratikusnak kell lennie.

Hogy miért? Ha az új rezsimben csak egy kicsiny eleme is megvan a demokráciának, akkor a lakosságnak máris lesz némi beleszólása abba, ami történik. Ez a demokrácia lényege. De „sajnos” Irakban a lakosság többsége síita, ami azt jelenti, hogy amilyen mértékben beleszólási jogot kap a lakosság többsége, épp olyan mértékben fűződnek szorosabbra a kapcsolatok Iránnal, és ez az, amit aztán végképp nem szeretne az amerikai kormány. Belemehetnénk az okokba, de nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok nem akarja. Ráadásul az Irak északi részén élő kurdok, akik a lakosságnak szintén nagy részét alkotják, valamiféle autonómiára törekszenek, amelynek megvalósulása felbőszítené Törökországot, és persze az Egyesült Államokat is.

Így aztán valahogy egy olyan rezsimváltást kell elérni, amely pontosan restaurálja a Szaddám Huszein-féle rezsimet, egy szunnita bázisú, katonai rezsimet, amely képes kordában tartani a lakosságot. Amerika és a síiták viszonyával kapcsolatban emlékezhetünk arra, hogy amikor 1991 márciusában, közvetlenül az Öböl-háború után az Egyesült Államok teljes ellenőrzése alá vonta a térséget, volt délen egy síita felkelés, jó nagy lázadás, melyben Szaddám-ellenes iraki tábornokok is részt vettek.

A Szaddám ellen lázadó síiták nem kértek semmiféle segélyt az Egyesült Államoktól, csupán annyit kértek, hogy az Egyesült Államok engedje meg nekik a zsákmányolt iraki hadfelszerelés megszerzését. „Első” George Bushnak azonban más volt az elképzelése. Felhatalmazta az ő Szaddám Huszein barátját, hogy bevesse a légierőt a síita ellenállás letörésére.

Norman Schwarzkopf tábornok később azt mondta, hogy amikor ő fölhatalmazta Szaddámot a harci gépek bevetésére, félrevezették az irakiak. Schwarzkopf csak azt nem vette észre, hogy amikor ő engedélyt adott a harci gépek bevetésére, akkor az irakiak ezeket a gépeket már rég bevetették. Vagyis a tábornokkal, egy háború győztes megszállójával a „legyőzött” diktátor a bolondját járatta. Hát ez aztán tényleg rávilágít, hogy milyen szörnyű alak is az a Huszein. Folyton csak a bolondját járatja mindenkivel. Így például a légierőt vetette be a síiták és az ország északi részén élő kurdok leverésére.

Éppen ebben az időben Thomas Friedman, aki akkor a New York Times diplomáciai tudósítója volt – a „diplomáciai tudósító” kifejezés alatt az amerikai külügyminisztériumnak a New York Timesnál dolgozó szóvivője értendő –, véletlenül elég őszintén nyilatkozott. Azt mondta, hogy az Egyesült Államok számára a létező legjobb megoldás egy „vasöklű katonai diktátor” volna, aki ugyanúgy kormányozná az országot, ahogy Szaddám Huszein is kormányozta. Csak éppen egy névváltoztatással, mert a Szaddám Huszein névnek mostanában elég kínos csengése van. És ha ezt nem sikerül elérnünk, akkor a második legjobb megoldást kell választanunk: valamiféle látszatdemokráciát kell Irakban felépíteni. Ezért szervez most a CIA és az amerikai külügyminisztérium találkozókat az 1990-es években dezertált iraki tábornokok számára.
Nem lesz könnyű elrendezni, de valószínűleg ezen dolgoznak jelenleg a háttérben."

 

könyvekfilmrendeléspartnerekkapcsolat